2025. május 20.
Szerző: Kismihály Boglárka
Ha összesítjük a jelentkezők számát (azokét is, akik néhány nappal a túra előtt visszaléptek), elmondhatjuk, hogy idén 756-an regisztráltak a Jókaira, amiből végül „csak” 668-an vettek részt (a tavalyi 638-hoz képest többen), de idén is voltak becsléseink szerint legalább ötvenen (ha nem százan), akik „nem hivatalosan” teljesítették valamelyik távot. Legtöbben, 396-an, a Várfalváról induló 13 km-es távra iratkoztak fel, szombat reggel 9 és 11 között viszont csak 335-en jelentek meg az EKE-Vár udvarán berendezett rajtnál. Valószínűleg sokukat az előző napokban tapasztalt esős időjárás bizonytalanított el, s tartottak tőle, hogy túlságosan csúszós lesz a terep. A Szindről induló 17 km-es távot 67-en teljesítették, a 30 km-es túraútvonal viszont ennél népszerűbbnek bizonyult: a 127 jelentkezőből 116-an sikeresen célba is értek. A kerékpáros túraváltozatra idén kevesebben, 85-en iratkoztak, végül 75-en indultak útnak, néhányan Szindről és Várfalváról rajtoltak. A Székelykőre felvezető legnehezebb útvonalat 21-en vállalták be.
A Kolozsvárról induló leghosszabb, 55 km-es gyalogos túraváltozatra idén 71-en vállalkoztak, 65-en jelentek meg a volt bükki kempingnél felállított rajtnál. Akárcsak előző években, terepfutók is regisztráltak a leghosszabb távra, közülük Sovereșan Andrei-Grațian volt a leggyorsabb, aki 5 óra 32 perc alatt ért célba (róla azt kell tudni, hogy az 1400 km-es Via Transilvanica útvonalát 15 nap alatt szaladta le, ezzel rekordot döntve), őt követte Sztranyiczki Gábor, aki 5 óra 57 perc alatt szaladta le az ultramaratoni távot. A Gy55 legutolsó résztvevője 21.41-kor ért célba, ami igazi teljesítménynek számít, hiszen előző években az utolsókra 10 óra utánig várakoztunk. A Tékarám Lovasudvar oktatójának, Bíró Józsefnek köszönhetően idén tíz lovas is csatlakozott az emléktúrához, akik Mészkőről indultak érintve Várfalvát, onnan a gyalogos úton jutottak el a Székelykő nyergébe, végül a kerékpárosok útvonalán ereszkedtek le a torockószentgyörgyi erdőn keresztül a célba. Látványos bevonulásukkal kétség kívül elvitték a show-t.
A legkisebb résztvevők, akik a túra napjáig nem töltötték be 2. életévüket, 4-en teljesítették szüleik támogatásával a legrövidebb gyalogos távot: Kacsó Kriszta Jozefa, Moldovan Regina, Sárközi Magda és Váradi Terka. A legtöbb tavaszt megélt résztvevő hölgynek járó címet idén is Pilbák Rozália Piroska vihette haza, aki a napokban tölti 75. életévét. (Ezúton is boldog születésnapot kívánunk neki!) A Gy55-ös táv legfiatalabb résztvevője Fodor Gergő volt, aki júliusban tölti a 12 évet, a legtapasztaltabb túrázó pedig a 74 éves Wehner Géza, mindketten sikeresen teljesítették az 55 km-es távot.
Idén két fontos változásra hívtuk fel a résztvevők figyelmét: egyrészt, mivel az elmúlt években többen is panaszkodtak, hogy nagy nehézséget jelentett a Székelykő nyergéből leereszkedni a Nagy-árkon, idén alternatív útvonalként felkínáltuk az erdőben haladó kerülőutat, ami szintén meredek, és 1,5 km-rel hosszabb, de legalább nem sziklás. A másik változás pedig a torockói célra vonatkozott, ugyanis a kultúrotthon restaurálása miatt el kellett költöztetnünk az érkezés helyszínét a Tóbiás Házba. Mint utólag kiderült, a tágas, füves udvar sokkal megfelelőbb egy ekkora rendezvény lebonyolítására, mellesleg a szervezőket és a résztvevőket is lenyűgözte az új helyszín, így nagy esélyt látunk arra, hogy hosszú távon átköltöztessük ide a torockói célt. Utólag is szeretnénk kifejezni őszinte köszönetünket a Brassai Véndiák Alapítványnak és Sallai Emesének, amiért kitárták előttünk az Ifjúsági Szabadidőközpont kapuit.
2025. május 20.
Szerző: Kismihály Boglárka
Idén már jó néhány nappal a regisztráció lezárta előtt nyilvánvalóvá vált, hogy meg fogjuk haladni az előre meghirdetett 650 helyet, így amikor április utolsó hétvégéjén a fennmaradt szabad helyek számlálója nullát jelzett, gyorsan kitoltuk a korlátot 680-ra. Aztán villámgyorsan elkeltek ezek a helyek is, így át kellett lépnünk a 700-as pszichológiai határt, de még ez sem volt elég, így végül 720-nál állítottuk le végleg a számlálót. Ez április 28-án történt, így két nappal az eredetileg meghirdetett határidő előtt le kellett zárnunk az idei Jókai teljesítménytúra online regisztrációját, amelyhez hasonló még sosem fordult elő az esemény történetében. Természetesen ilyenkor többen is a fejünkhöz vágják, hogy miért kell egyáltalán lekorlátoznunk a résztvevők számát – talán nincs elég hely mindenkinek az erdőben?
Természetesen a túra útvonalán nem ütnék le egymást az emberek akkor sem, ha 1000-en jelentkeznének be, nekünk, szervezőknek viszont annál inkább megnehezítenék az amúgy sem egyszerű szervezési logisztikát, hiszen idén már két raklapnyi vizet kellett vásárolnunk (192 × 5 liter), 1000 db. müzliszeletet, 60 kg almát, 90 kg banánt, 50 csomag szőlőcukrot, 60 kg kenyeret (csak a zsíros kenyerezéshez!), 500 db. zöldhagymát és 10 kg zsírt. Nem is beszélve a 700 fölötti igazolólapról és oklevélről, a 800 kitűzőről, meg a 700+ indítócsomagról, amit önkénteseinknek előre össze kellett állítaniuk. S bár a Kerékcsárdának óriási üstje van és profi csapata, 755 adag gulyást megfőzni és kitálalni sem kismiska. Természetesen mi is nagyon sajnáljuk azokat, akik lecsúsznak a regisztrációról, és szívünk szerint mindenkit engednénk utólag nevezni, de ha ennyire nagylelkűek lennénk, a saját szervezési munkánkat lehetetlenítenénk el. Szerencsére idén is voltak néhányan, akiknek utolsó pillanatban vissza kellett lépniük, így utólag be tudtuk írni azokat a gyerekeket, akiket a szüleik nem regisztráltak időben, viszont nagyon szerettek volna részt venni.
Az idei szervezési hajrában is születtek olyan gyöngyszemek, amelyekről külön cikkben lehetne beszámolni. Például, amikor a túra előtti estén 20.48-kor csöngött a messengerem, és Varga Csaba hegymászó (!) hívott, hogy ő mindenképp szeretné teljesíteni az 55 km-es távot, s neki nem kell semmi, csak akart szólni a szervezőknek (végül tudtunk adni neki pluszban kinyomtatott igazolólapot, így „hivatalosan” is részt vehetett); vagy amikor ugyancsak péntek este későn jelezte az egyik résztvevő, hogy mégsem tud autóval jönni, így feliratkozna a reggeli buszra, ha még lehet. Természetesen a túra napján is kijutott néhány váratlan helyzet, mint amikor kiderült, hogy az egyik biciklis rajtcsomagot elfelejtettem átküldeni az Unirea ellenőrzőponthoz, vagy amikor a Túri-hasadéknál a pontbíróknak nem működött rendesen a track a telefonjukon, s nem találták az ellenőrzőpontot, vagy amikor kiderült, hogy az egyik magyarországi kisbusz olyan helyre parkolt Szinden, hogy a kisbolt tulajdonosa alig tudott kimanőverezni az udvarból a 60 személyes személyszállító buszával (amivel mellesleg a násznépet kellett elszállítania egy esküvőre), de végül mindent sikerült megoldani.
Szervezőként joggal gondolhatnám azt, hogy évről évre egyszerűbben, gördülékenyebben kellene működnie a szervezésnek, de mivel a Jókaival nyitjuk meg a szezont, és ezen a túrán vesznek részt a legtöbben, számomra mindig olyan élmény, mintha most szervezném először, idén pedig különösen túlhajtottam magam, így néhány kilóval mínuszban, s néhány ősz hajszállal pluszban zártam a rendezvényt. Pedig igazán semmi okom sem lehet a panaszra, hiszen a szervezőcsapat idén is annyira profi volt, hogy több résztvevő is kihangsúlyozta, emellett a buszos logisztika megszervezése sem ment még sosem ennyire gördülékenyen. Ami pedig a legfontosabb, a nagy számok törvénye ellenére idén senki nem balesetezett, csont sem tört, amiért hihetetlenül hálásak vagyunk. Ha pedig mindez nem lenne elég, ne felejtsük el, hogy az esős, hideg, szürke napok után szombaton olyan gyönyörű májusi időjárással ajándékoztak meg az égiek, amelyről álmodni sem mertünk. No, de nem is húzom tovább a szót, hiszen tisztában vagyok vele, hogy az olvasókat a beszédes számok érdeklik leginkább, így következzen néhány statisztikai adat a Jókai-teljesítménytúra huszonhetedik kiírása kapcsán.
2025. május 19.
Szerző: K. E.
Már vagy három napja semmi se fáj! – állapítottam meg hitetlenkedő meglepetéssel a hónapok óta ismeretlen jelenséget. Ez a ritka állapot szerencsére a Jókai túrán is kitartott. Tizenhét kilométer után most már ugyan fáj, de ezúttal legalább pontosan tudom az okát.
Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra, halaszd inkább holnaputánra, hátha már nem is kell megtenned – olvashattuk évekig a Szabadság szerkesztőség titkárságának, Bartha Éva vidám birodalmának falán, a szabályzatban. Aki e bölcsességet megfogalmazta, egészen biztosan nem küzdött derült égből kibírhatatlan fájdalmakkal lecsapó krónikus ízületi nyavalyával. Mióta ez az egzotikum társamul szegődött, számomra gyökeresen átalakult a jótanács: „Amit ma megtehetsz, ne halogasd, mert holnap talán nem bírod megtenni, sőt esetleg már soha.” Azóta jutottam el erőltetett menetben a Székelykőre, idősebb társasággal sikeresen lépést tartva az Ördögmalom-vízeséshez, sereghajtóként a káprázatos Bélavárára, és idén a Jókai túrára Szindről Várfalváig – ezek az útvonalak mind tekintélyes szintkülönbségekkel és hosszú köves-sziklás szakaszokkal tarkítottak.
Hogy értsétek, miről is van szó: amikor éppen fáj (és ez rendkívül gyakran előfordul, egyeseknél folyamatosan), egy ilyen autoimmunnak címkézett állapotban lehetetlen küldetés kicsavarni egy vizes palack kupakját, lenyomni a kilincset, fésülködni, rágni, kortyolni, akár csak egyetlen lépcsőfokot fellépni, esetleg egyáltalán lépni tőrdöfés-szerű fájdalmak nélkül. Ez az állapot kortól független, akár gyerekeknél, csecsemőknél is kialakulhat. Oka ismeretlen, a kór maga gyógyíthatatlan, némi szerencsével az egyébként bármikor hirtelen jelentkezni képes tünetek valamelyest kordában tarthatók. Kirándulni értelemszerűen mindig kockázatos, hiszen ki szeretné hátráltatni a gyakorlott túratársakat? Az erdők-mezők, a természet hangjai és illatai iránti vágy ezzel együtt korántsem lankad.
Ilyenkor kiváló lehetőség például az EKE emléktúráin részt venni. Ide kirándulótársak híján akár egyedül is jelentkezhetünk, nem kell attól tartani, hogy nyomunk vész, mindenkit számon tartanak, amint egyik ellenőrzőponttól eljut a másikig. Ugyan teljesítménytúraként is hirdetik, de a szervezők által bőkezűen meghatározott szintidő lassú tempóban haladva is teljesíthető. Egészségügyi állapottól függetlenül mi alapjáraton is gyönyörködő kirándulók vagyunk, s ilyenkor csak úgy repülnek a percek.
Biztos, ami biztos, azért iparkodtunk inkább hamarabb elindulni, így a 8-9 óra közötti rajt számunkra negyed kilencre esett. A szindi unitárius paplaktól emelkedő aszfaltúton már öt perccel később kifogyott belőlem a szusz, huszonéves kísérőm persze jobban bírta, bár mindketten csupán alkalmi turisták, kocakirándulók vagyunk. Hogy fogom én végigjárni a 17 kilométert… ?!
Tudtam, hogy a Tordai-hasadék meglesz, ha a bakancs ellenére meg is viseli ízületeimet a sok csúszós kő. Elvégre tavaly még a hetvenkét éves, térdprotézises nagyi is félig bejárta. A hasadék végén a Szinden rajtolók vastagjával egyszerre érkeztünk az első ellenőrzőpontunkhoz. A pecsétet a nyilvántartás végett is érdemes igényelni, így ha „eltűnnénk”, a szervezők tudni fogják, hol keressenek, hiszen ott még megvoltunk. Feltölthettük kulacsainkat, egyesek falatoztak is, majd átkeltünk a Hesdát-patakon a szervezők által külön erre az alkalomra elhelyezett vashídon. A kutyáknak kicsit több biztatás kellett a keskeny hídon végiglépegetni.
Itt következett túránk legnehezebb szakasza, amelynek a végén 329 méterrel magasabbra kerültünk, de ennél jóval többet kellett felfelé kapaszkodni, ami főleg a szakasz meredek elején volt megterhelő – barátunkká avanzsált minden pihentető kapaszkodásra alkalmas fa az erdőben, és ahogy haladtunk, egyre gyakrabban álltunk meg „a tájat csodálni”. Jobb időt nem is kívánhattunk: miután napokig esett az eső, pénteken már kibújt a nap, szombaton felhőt is alig láttunk, így a kaptatón szépen tapadt a bakancsunk, akárha gyurmán lépegettünk volna, csak ritkán csúsztunk, és nem ragadt kilószám talpunkra a sár. Ezt az emelkedő szakaszt két óra alatt tettük meg, pedig a távolság szinte csak harmada volt az előzőnek, amire szintúgy ráment majdnem ugyanennyi idő.
A tető előtt bűn lenne kihagyni a szervezői túraleírásban csak ajánlott kilátót: innen madártávlatból látni a hasadék sziklafalait, a távoli völgyben liliputi házakat. A szerény bástyányi sziklatetőn ketten már kortyolgatták jól megérdemelt sörüket, s még befutott egy háromtagú magyar kazinczys csapat, akikkel aztán jó ideig folyton előzgettük egymást, mindahányszor réglátott ismerősökként örvendezve a viszontlátásnak. Ide már közel a Kápolnás-tető tágas fennsíkja, ahol mosolygós pontbírók fogadtak, s a kiváló reggeliző hely köröskörül pazar látvánnyal kényeztetett.
A mostanra már különösen nagyra értékelt vízszintesen haladást némileg nehezítették az akárha bolondos óriások kavicsjátékában szétszórt kövek. A tető végén is érdemes a sziklaperemre telepedve gyönyörködni, s csak azután nekiereszkedni a völgynek. Ha követhetetlennek tűnne a sok útleírás, aggodalomra nincs ok: a szervezők részletes leírást biztosítanak viszonyítási pontokkal, többféle GPS-útvonalat bocsátanak rendelkezésre, kérésre nyomtatott térképet is kaphatunk.
A túra további része kényelmes séta, akárha vasárnap délután a Bükkben járnánk. Négy óra körül érkeztünk a várfalvi EKE-Várhoz, az udvaron lekváros, zakuszkás, zsíros kenyérrel vártak, még a sótartót sem kellett megemelnem, a buzgó segítők megtették helyettem, háromszor is… Ilyen finomat mégis rég ettem – ki tudná, miért… ? Lehetetlen nem értékelni a temérdek szervezői háttérmunkát, a zsíros kenyérhez kínált minden egyes zöldhagyma valakiknek a láthatatlan ügyködésével került a kosárba. Ha kisebb késéssel is, de mindnyájunkat időben visszavitt a busz a szindi rajtnál hagyott járműveinkhez – kivéve azokat, akik inkább Torockóra buszoztak (vagy a 30 és 55 kilométeres túraváltozaton gyalogoltak) a végső célba, a gulyást és a tömegrendezvény élményeit is megkóstolni.
Amit ezúttal magunkkal viszünk: tizenhét kilométer, öt fürge gyíkocska, pancserül megszeppent kíváncsiságunkat türelmes bölcsességgel viselő méteres erdei kígyó, húszcentis medvenyomról a minap a Meszesen készült fényképét bemutató túratárs, aki Budapestről indult gyaloglásába amolyan mellékágként iktatta be a Jókait, egérút a várfalvi határban gyomlálgató bácsi jóvoltából, hat szelet zsíros kenyér, egy szervezői alma, olykor elhaladó túratársak, kedves biztatások, áldott lelassulás, kettős magány, sok bepótolt beszélgetés, meghitt kapcsolódások, retinánkba égett pillanatképek, amíg csak emlékezni tudunk. S amikor már nem tudnánk, meggyőződésem: az emlék érzése.
2025. május 12.
Szerző: Deák Szidónia
Változatos terepen, erdei ösvényeken, mezőkön, sziklás helyeken, hegyi patak mentén, kis települések mellett vezet végig a Jókai Mór emlék- és teljesítménytúra útvonala, melynek 30 kilométeres szakaszát a nagy író születésének 200. évfordulója alkalmából mi is megtettük. A kolozsvári EKE szervezte, a természetjárók körében nagy népszerűségnek örvendő túra a nagy prózaírónak az 1848-as forradalom idején játszódó, Egy az Isten című regényének megírását megelőző adatgyűjtő útját követte nyomon.
Több mint negyed évszázada minden év tavaszán megszervezi a Jókai Mór emlék- és teljesítménytúrát a kolozsvári EKE. A Kolozsvártól a Fehér megyei Torockóig vezető gyalogos túrát 1998-ban, az 1848-as forradalom 150. évfordulója alkalmából hirdette meg először az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) kolozsvári fiókja, a túra sikere azóta is töretlen, sőt egyre nagyobb népszerűségnek örvend: nemcsak erdélyi, hanem magyarországi, sőt román anyanyelvű természetbarátok is részt vesznek az eseményen. A változatos terepen, erdőkön-mezőkön, aranyosszéki kis településeken, a Tordai-hasadékon átvezető, a Székelykő kopár hegycsúcsát is érintő túrának 55, 30, 17, illetve 10 kilométeres szakaszaira jelentkezhetnek a természetjárás szerelmesei.
A különböző távoknak gyalogosan, kerékpáron is nekivághatnak az érdeklődők, az utóbbi években a 55 kilométeres gyalogos távot rendszerint terepfutók is végigszaladják, idén pedig voltak, akik lóháton járták be a Jókai-emléktúra egyes szakaszait.
A túra Jókai Mór (1825-1904), a magyar irodalom egyik legjelentősebb prózaírója, a márciusi ifjak egyike előtt tiszteleg, ugyanis a magyar széppróza mestere a természetjárás szerelmese is volt, sokat utazott Erdélyben, az 1891-ben alakult EKE támogatója és tiszteletbeli tagja volt. Utazási élményei regényeiből is visszaköszönnek, de gyakran közölt útleírásokat a korabeli sajtóban is. A Jókai Mór emlék- és teljesítménytúra az 1848-as forradalom idején játszódó, Egy az Isten című regényének megírását megelőző adatgyűjtő útját követi nyomon.
Hepehupás ösvények, sziklás leereszkedő után fesztiválhangulat a túra célpontjánál Jókai születésének bicentenáriuma apropóján mi is úgy döntöttünk, végigjárjuk a gyalogos emlék- és teljesítménytúra 30 kilométeres szakaszát, elhatározásunknak pedig az időjárás is kedvezett, ugyanis az elmúlt napok esős, hideg időjárása után szombaton egész nap napsütés kísérte utunkat. A Tordától nyugatra, a Tordai-hasadék keleti bejáratánál található Szindről induló túra nyomvonala a Jókai-regények romantikus tájleírásait idézte: zöldellő erdők, hegyi patak, sziklás mezők, a Tordai-hasadék, a Kápolnás-tető fenséges látványa fogadott.
A közepes nehézségű túrának ezt a szakaszát több mint százan választották, voltak, akik sokadjára vettek részt az eseményen, mint mondták, évente „zarándoklatszerűen” megteszik a többórás, 1387 méter szintemelkedésű és 1312 méter szintereszkedésű gyalogos túrát, amelyen az irányt a térképen kívül az Erdélyi Kárpát-Egyesület által kihelyezett szalagok is mutatták. Az útvonal az Aranyos folyó völgyében az Erdélyi-érchegység lábánál található Várfalvát is érintette, ahonnan a gyalogos túra kisgyerekes családok körében is igen népszerű, 10 kilométeres szakasza indult. A lankás domboldalakon, meredek kaptatókon átvezető út innen a Székelykőre vezetett, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a völgyben elterülő Torockóra, ahol a mondás szerint kétszer kel fel a nap. A Jókai emlék- és teljesítménytúra a magyar és román turisták körében egyaránt felkapott, festői szépségű faluban ért célba, ahol igazi fesztiválhangulat fogadta a természetjárókat.
Kismihály Boglárka főszervező a Jókai emlék- és teljesítménytúrát követően a Krónikának elmondta, sikeres rendezvényt tudhatnak maguk mögött, az idei, 27. kiírásra több mint 700-an jelentkeztek. „Az esemény évről évre nagyobb népszerűségnek örvend, ezt jelzi az is, hogy a meghirdetett 650 hely már a jelentkezési határidő lejárta előtt betelt, így bővíteni kellett a helyek számát” – értékelte ki az eseményt a főszervező. Hozzátette, örömmel tapasztalták, hogy sok kisgyerekes család jelentkezett a túrára, a Várfalvától induló, 10 kilométeres szakaszra 400-an jelentkeztek be. A szervezés is évről évre gördülékenyebben megy számukra, idén hatvan önkéntes segítette munkájukat a túra napján. Hozzátette, jövőre az útvonal végének módosítását fontolgatják, ugyanis többen jelezték, hogy a Székelykőről a Torockóra való lejutás az erdőn vagy a Nagy-árkon keresztül a csúszós, sziklás kövek miatt nehézséget okoz, így valószínűleg egy alternatív útvonalat is kialakítanak.
