Zöldfülűek Kós-túrája gyerekekkel, vonattal, táskás kutyával, cibókával
Zöldfülűek Kós-túrája gyerekekkel, vonattal, táskás kutyával, cibókával
2022. augusztus 20.
Szerző: Kerekes Edit
Az aprónépnek nehéz reggele volt. Mintha légy repült volna kedvenc levesébe, az alig kiskamasz hosszas unszolásra a takaró alól roppant zsémbesen a ruháiba bújt, majd ugyanazzal a mozdulattal vissza a takaró alá, mindez idő alatt szemeit tán egyáltalán ki sem nyitva. A nagyobbik blazírtul felcsapta aktuális könyvét, s kizárta a bosszantó világot, melyben anyuci és a kicsi huzavonája már hajnalok hajnalán elkezdődött. Még mindig félálomban került cipő a lábra, táska a vállra. Szendvics, víz, hosszú és rövidnadrág, napvédő krém, GPS-nyomvonal a telefonra, külső akku just in case, és irány a buszmegálló. A jegyautomata engedelmes, a 27-es időben érkezik, s ahogy augusztusi szombatok kora reggeléhez illik, tíz perc alatt a vonatállomáson kászálódunk le. Az ébredésben a tizenfokos friss levegő sem sokat segített.
A jegyárus néni ellenőrzőt kért, ki tudja miféle aggastyán nábob rejtőzik a látszólag tízéves gyerektestben. Sebaj, Sztánáig kibírjuk a teljes árú vonatjegyet, alig több 6 lejnél. Pár perc különbséggel két szerelvény is indul más-más irányba ugyanarról a vágányról, nem árt mindig résen lenni és kérdezősködni a tányérsapkás kalauzoktól, remélhetőleg senki sem indult keletnek nyugat helyett. A váradi vonat kívülről ultramodern, mindkét vége a sínek felé gömbölyített és a szerelvény nagyon rövid. Külalakra olyan, mint a kék nyíl, de ez nem is nyíl, nem is kék, a többiről majd később. Ma reggel nagyon sokan vagyunk, az üléssorok közötti folyosón is tömegével kapaszkodnak az utasok. Indulás után vesszük észre, hogy székeink pirosak, de a kalauz meg sem kísérli kiüríteni az első osztályú vagonrészt, máshol nincs hely. Itt végre magához tér a morcos kicsi is, amiben meghatározó szerepet játszik Soma kutya, aki pont az ő ülése mellett utazik. Az engedelmes fekete-fehér négylábú türelemmel tűri az egyórás simogatást, pedig az életében először rácsatolt szájkosár miatt akár zsémbes is lehetne. De legalább féláron utazik. Tőle nem kértek ellenőrzőt, elhitték róla, hogy nem álruhás cápa.
Sztánán a társaságnak talán több is, mint a fele leszáll. Nem Soma az egyetlen négylábú, távolabb másik kutya, saját hátizsákkal. Vajon mit visz a táskájában? Természetesen sört, állítják a hozzánk közelebb állók. Az állomás épülete érdekes módon nagyobb, mint több évtizedes emlékeimben, és tetszetősebb, mint amire a hazai viszonyok közepette számítani lehet. Kismihály Bogi másodmagával máris keresi a neveket a listán, osztogatja az indulócsomagot. Az aprónéppel (dehogy alibi!) csak a legrövidebb, 11 kilométeres gyalogtúrára mertünk vállalkozni, de a színes térkép mellé így is kapunk egy kis energiaszeletet, és máris elindulunk a sínek mentén haladó keskeny, árnyékos ösvényen.
Kilenc előtt még mindig kellemesen hűvös a levegő a hatalmas fák között. Erdőillat, nedves földé és tűleveleké. Meg csend. Aztán hirtelen mocorgás a lombkoronán, szökkenő madárra számítunk, de a kicsi pont belát az ágak alá, „mókus!” s így mindannyian percekig gyönyörködhetünk a lompos farkú kalotaszegi cibókában, míg végül eltűnik az ágak között. A sorompónál balra térünk, ahogy a térképek diktálják. A síneken jobbra, a falu felé átkelő fiatalok odakiáltanak, hogy nem jó irányba megyünk, mi vissza, hogy köszönjük, de a rövid túra erre halad. Idegenekként is vigyázunk egymásra a teljesítménytúrán.
Házak között haladunk, el az EKE-feliratokkal kijelzett Varjúvár és Szentimrei villa mellett, a vasúti telep gyorsan végetér. Bokrok, cserjék között, többnyire nyílt terepen keressük az újabb útvonaljelző szalagot. Mögöttünk már hallani a következő csapatot, „előfutáruk” máris utolér. Pár évvel ezelőtt végigjárta az emléktúra útvonalát, így bizton állítja, hogy jó irányba haladunk. A térkép fonákján rendkívül részletes útleírás, mégis sikerül egy kicsikét eltérni tőle, ám a helyzet egyértelmű: fel kell jutnunk az előttünk kerekedő Csiga-dombra, az első ellenőrzőponthoz. Lenyűgöző a dombtető láthatárán hosszasan végigszökellő pompás őz látványa. Csodálására megállni be nem vallott pihenő. Az első kapaszkodón már túl forró a nap, jólfog a sapka, kalap, kendő. Mire felérünk, az első izzadság próbálja bőrünket hűteni, pedig csak fél tíz. Ellenőrzőpont sehol. Tovább haladunk az immár csak éppenhogy emelkedő fennsíkon, s a kopár dombtetőn nemsokára megpillantjuk a napsütésben pokrócon várakozó bírákat. Megkapjuk füzetünkbe a matricát, az érkezési időpontot, egy kőre telepedve elmajszoljuk a reggelit, vizet pótolunk, és körbecsodáljuk a panorámát. Nagyon messze felsejlik az almási vár, oda a gyakorlottabb túrázók eljutnak ma. A számtalan domb között húzódó völgyekben közel s távol minduntalan egy-egy falut, házakat látunk, találgatjuk, melyik lehet Sztána, Kalotanádas, esetleg Zsobok. Bíráink mutatják a követendő irányt, a következő útszakasz, amíg a szem ellát, apró füves mezőn halad, itt már rendesen melegünk lesz. A Csiga-dombról húszas-harmincas csapatban indulunk tovább, és nagy örömünkre velünk tart Manó is, a táskás kutya. Közvetlenül a gazditól tudakolhatjuk meg, mit cipel a táskájában Manó, persze, hogy vizet és a saját falatkáit. Vigasztalásul: ahogy elnézem, azért ha nagyon muszáj lenne, éppen egy sör is belefér. Akad, akinek kutyasegítő nélkül sem jelent túl nagy gondot a zsákjában cipelt sör, hűsítő hidegét gyorsan a hasában viszi tovább, nehogy felmelegedjen
Záporoznak a poénok, hogy minek kapaszkodtunk fel a dombra, ha most lecammogunk róla. Főleg, hogy látni, amikor leérünk újabb dombhát áll majd előttünk. Focikapuk mellett haladunk el – elkél a labdaszedő, van itt mit gyalogolni a völgybeli házakig, ha rendesen elrúgják a lasztit. Pár száz métert egysávos aszfaltúton haladunk, négy-öt járművel találkozunk, majd árnyékosabb részre kanyarodunk, hol gyérebben, hol sűrűbben sorakozó fák és tekintélyes bokrok teszik változatosabbá a tájat. Körülöleljük a mesebelinek tetsző tisztás közepén magányosan díszelgő öreg fát, majd jólesik az árnyék a kitartó emelkedőn. Ahogy kibújunk a sűrűből, már látni a Riszeg-dombot, itt újra napsütésben kapaszkodunk. A meredekebb szakasz a fenyőknél kezdődik, de egyetlen nekiveselkedéssel fent is vagyunk a fenyőkaréjon túl a Riszeg-tető szélfútta fennsíkján. Gondoskodó pontbíráink ajánlgatják a vizet, és figyelmeztetnek, hogy ezen a ponton eldönthetjük, maradunk-e a 11 kilométeres útvonalon, vagy inkább a 17-essel beereszkedünk Zsobokra, majd sztánai kitérővel kerülünk vissza a Szentimrei villához. Szólni kell, mert a szervezők senkit sem hagynak hátra, aki a jegyzéken szerepel, azt végigkövetik. Az ellenőrzőpontok többszörös haszna mellett az egyik az, hogy visszakövethető a részvevők útvonala, így leszűkíthető a terület, ahol valaki esetleg „elveszett”, keresni kell. Tapasztalatlan természetjáróknak majd’ minden bokor és fa egyforma, a földutak és mezei ösvények szövevénye nem biztos, hogy értelmezhető, a térképolvasás készsége sem szerepel mindenki alapkészletében, így hát bárkivel megeshet, hogy letér a kijelölt útról. Bár ezt nem olyan egyszerű megtennie, ugyanis az EKE kolozsvári csapata az utóbbi években nagyon alapos leírást és nyomvonalat készített teljesítmény- és emléktúráihoz, és minden alkalommal bokrokra, faágakra aggatott, a szélben lobogva messziről is látható feliratos szalagokkal jelölik ki az útvonalakat.
A társaság letelepedik falatozni, feltöltjük ivóvíztartalékainkat, készülnek a csúcsfotók a Riszegen. Most már teljesen egyértelmű, melyik házcsoport Körösfő, Zsobok, még Bánffyhunyad is látszik a párás távolban, a Vlegyásza és társai kékes gerincének előterében. Miután legkisebbünk lábát megviselte a cipő, egyértelmű, hogy maradunk a rövidebb túraváltozatnál, bár cseppecskét elszontyolódunk, hogy a táskás kutya nem tart velünk. Pár száz méterrel később ideiglenes búcsút veszünk a népes csapattól és Manó kutyától. Nem csak négyen megyünk tovább, velünk van Iza és Levi, aki többnyire inkább bringatúrázni szokott, később utolér Boró is a nagynénjével. A hátralévő mintegy négy kilométer lesz a kedvencünk. Bár panorámára így nem számíthatunk, végig erdőben haladunk, kíméletes árnyékban, gyönyörű fák között csevegve sétálgatunk a cél felé. A patakhoz ereszkedő erdei tisztáson kissé megtorpanunk, a szél elfújhatta a következő szalagot, mert sehol sem látjuk, a GPS viszont segít, és a leírás is, miszerint át kell kelnünk a patakon, még ha nem is látjuk a hidat, amit emleget, no meg a tisztásról már látszik a Varjúvár. Innen keveset kell mennünk, a fák között hirtelen bukkanunk ki Kós Károly egykori lakóházához valamivel egy óra után.
A Szentimrei villánál a gyér lombú szilvafák alatt várnak a pontbírák, persze, hogy a gyerekek futnak be elsőkként a célba, 4 óra 11 perces teljesítménnyel. A tágas telken kék ablakkeretes kő- és faház, mellette égig érő fák árnyékában heveredünk a földre megpihenni. Az udvari csapnál pettyes pléhcsupor, arcunkon megváltás a hideg víz. Szabó Zsolt már két lavórnyi túróspuliszkát előkészített, most rotyog a konyhában a harmadik. Igazi közösségi ember, a házat különféle események alkalmával, a Kós-túrára, meg diákjainak is évről évre gyakran megnyitja. Hűvös van a házban, míg tetszése szerint mindenki teleszedi tányérját a tepertyűs vagy sima változatból, a málé tetejére hideg tejfel is kanalazható. A magastornácon telepedünk asztalhoz, az óriáslombok árnyékában csak egyetlen méhecske látogat meg. Sokára indul az első vonat Kolozsvárra. Az idő észrevétlenül eltelik, új ismerőseinkkel beszélgetünk, majd kezdenek befutni régi ismerősök, megérkezik Manó is immár táskátlanul, sorra a bringások, akik közül egyesek indulnak is tovább, mikor a villa kutyái élénk ugatásba kezdenek: hatodmagával érkezik Ördög és Dóra – Lőrincz Feri és barátai először csatlakoztak lóháton a Kós Károly emlékére szentelt túrához, talán új hagyományt teremtve. Lassan elmúlt négy óra, indulunk a vonathoz.
A sztánai állomásfőnök igen készséges, az utasok kedvéért megállítaná a kissé korábbi magánvonatot is, de az szombaton nem közlekedik. A csorgón spórolják a vizet, faággal torlaszolják el a fémcsövet, de a „csapot” megnyitva bőségesen folyik. Hamar befut az ötórai szerelvény, a reggelinek pontos mása, csak lényegesen kevesebben vagyunk rajta. A vonaton negyven fok és általános vizeletszag, nem segítenek az arasznyi ablakok. A valamikor csúsztatható vécéajtó zárhatatlan, fogantyúja félig leszakadt. Papírra nem is számítunk, vizet azért szerettünk volna, de csak cérnavékonyan folyik a poshadt lé. Sokat javít az élményen a vidám és mosolygós kalauz. Valahol felszáll egy anekdotafigura, mobilján rövidesen megtalálja kedvenc nótáját, és úgy dönt, mindenkit azzal szórakoztat. Kár volt megkérni, hogy lehalkítsa, a pálinkagőztől meg sem hallja az udvariasságot, ordítozó felháborodását az előzékeny jegyszedő sem csillapíthatja, odébb költözünk. A kalauz még cinkosan odakacsint, majd búcsúzóul elnézést kér a szolgáltatás minősége miatt… A peronon elköszönünk utastársainktól, Boróéktól, az egykori zenetanár nagymamától, és máris nagyon várjuk a következő túrát.
A RÉSZVEVŐK ÁTLAGÉLETKORA 35 ÉV
Az idei Kós teljesítménytúrán 148-an vettek részt (picivel kevesebben a tavalyi 153-hoz képest), 92 férfi és 56 nő: a gyalogos 19/24-es változaton 16-an, a 11/17-esen 41-en, a 22/27-esen 34-en, az 52/58-ason 18-an, míg a kerékpáros 16/25-ösön 7-en, a 28/36-oson 8-an, az Alszeg-33-ason ketten, a leghosszabb 53/62-esen pedig 22-en. Azt átlagéletkor szinte pontosan 35 év, a legfiatalabb túrázó a 2 és féléves Barabás Júlia, a legtöbb nyarat megélt résztvevő, Vincze Mária a 81. életévében jár. 14 éven aluli gyerekek 23-an vettek részt, 14–18 évesek 9-en, 20–30 évesek 20-an, 30–40 évesek 35-en, 40–50 évesek 34-en, 50–60 évesek 17-en, 60 év felettiek pedig 10-en.
Számomra nem a távok vagy szintkülönbségek időhatáron belüli megtétele által eredményezett teljesítmény, hanem sokkal inkább a (közös) élmény és a kaland számít. Idén ketten Biankával indultunk útnak: a Fogarasi-havasokban egy héttel korábban elért szép eredményen (a Moldoveanu- és a Nagy Vist-csúcs megmászása egy nap alatt) felbuzdulva szombaton, augusztus 13-án az EKE Kolozsvár 1891 által meghirdetett Kós Károly Emlék- és Teljesítménytúra 52 kilométeres szakaszára iratoztunk be, amelyet korábban már több ízben lejártam. Bianka sérülése miatt viszont a Gorbói-úttól egyedül kellett folytatnom a gyalogtúrát. Ezzel nem is lett volna baj, csakhogy…
A Gorbói-út utáni bivaly- és tehénitatónál megpihentem, s elcsodálkoztam azon, hogyan történhet meg: bár kétszer rövid ideig megpillantottam őket az országútról való letérő után, mégsem értem utol a Szikszaiék ellenőrző pontjához több mint egy órás késéssel beérkezett két túrázót, pedig előttem elindultak – közben ugyanis megvártam Cziple Csabát, aki személygépkocsival jött sérült túratársamért, hogy hazavigye. Arra gondoltam, a késés behozása miatt kocogni vagy szaladni kezdtek, ezért az erős napsütés és a rekkenő hőség ellenére belehúztam, hogy érjem utol őket. Amikor a szárazság miatt kéttenyérnyi pocsolyában hűsölni próbáló bivalyokat őrző két pásztorfiú és egy meglepően városias öltözetben, folyamatosan mobiltelefonozó, a juhokat terelő pásztor hölgy is azt mondta, az elmúlt percekben senkit sem láttak itt elhaladni, akkor döbbentem rá: a két túrázó eltévedt. Utólag kiderült, igazam volt.
Lévén, hogy pénteken éjjel a Perseidák-meteorraj égi ajándékát csodáltam meg (idén nem sikerült kimenni a Kis Magura-csúcsra, csupán a Fellegvárról kuksoltam a csodálatos csillaghullást), szombaton hajnalban csupán 5 óra 30 perckor sikerült felébredni, a Kakasos-templomnál kialakított rajthoz pedig az indulási határidő előtt negyed órával értünk el. Háromnegyed hétkor Venczel Enikő és Molnár Ildikó sokkal frissebb volt, mint én, minden bizonnyal ők nem „perszeidáztak”: átadták az igazolólapot, a túraútvonal részletes és pontos leírását, valamint a professzionális térképet. A cikkhez fotók is kellenek, ugye, így gyorsan lencsevégre kaptam a fiatal férfit és hölgyet, akik éppen regisztráltak. Megszólítottam őket, legyen társaság… Nem voltak még a Kóson, ránk bízták magukat, együtt gyalogoltunk a Kányafőnél lévő ellenőrzőponthoz, ahol Tatár Ferenc és Váradi István önkéntes munkáját köszöntem meg. Útközben elbeszélgettünk, kiderült marosvásárhelyiek. Talált a szó és a tempó, röpködtek a poénok, kiváló volt a hangulat. Akadt szélesebb társaság is, jól indult a gyalogtúra – mondogattam magamban. Megtudtam, hogy Orsolya és József fogorvos, rengeteget túráznak, bringáznak, ám a Kóson eddig még nem voltak. Kimásztuk a Törökvágást, s a Hója-erdőben haladva jött a hatalmas meglepetés: a Fogarasi-havasokban egy héttel korábban általunk látott brazíliai (magyar) néni József közeli rokona (a Facebook-profilját is mutatta, megismertük), és Antóniának hívják. Nahát! …
Antónia nénit egy fiatal nő segítette fel a Nagy Vist-csúcs (2527 méter) előtti nyeregbe. Délután lévén, mi már lefelé ereszkedtünk sátorhelyünk, a Burnei-esztena irányába. Az idős nő terve az volt, hogy a közeli menedékhelyen tölti az éjszakát (hátizsákját a segítő hölgy társa vitte), másnap pedig megmássza a Moldoveanu-csúcsot. Hüledeztünk a látványon, a néni ugyanis rendkívül fáradtnak és erőtlennek tűnt. Másnap hazafelé jövet a völgyben állomásozó hegyimentőknek is jeleztük a helyzetet, azt mondták, értesítik kollégáikat, s odafigyelnek a nénire… Szóval az ilyen találkozásokért, élményekért és meglepetésekért is érdemes benevezni a kolozsvári EKE gyalogtúráira… A szimpatikus házaspárral még egy ideig együtt haladtunk, aztán kiderült: gyorsabb a tempójuk, s a Bátori-hegyen Mile Ferenc és Virág Péter már külön fogadott bennünket. Itt már tíz perces késésben voltunk…
Széles mosollyal fogadtak, lekváros és zsíros kenyérrel kínáltak, kulacsomba friss vizet töltöttem. Ugyanakkor szomorúan tapasztaltam, hogy a korábbi túrák során megismert református lelkipásztor koronavírus-fertőzésben tavaly elhunyt… A rendhagyó Kós-túrám a jegenyei útnál lévő ellenőrzőpontnál ért véget, ahol Kerekes Kinga közölte: a szervezők döntése alapján nem folytathatom a túrát, ugyanis egyórás késésben vagyok, nem érnék el időben a Szentimrei-villához. Minden bizonnyal, hogy saját felelősségre továbbmehettem volna, ám egyedül túrázni nem érdemes, s a Sztánáról Kolozsvárra közlekedő vonatokat is csak nagyon nehezen értem volna el. Szerencsére Kinga gépkocsival visszahozott Kolozsvárra. Köszönöm! A jegenyei úton Antónia néni jutott eszembe: neki vajon sikerült felmennie a Moldoveanu-csúcsra?
