Kikészített Kós Károly, és még meg is köszönjük
2018. augusztus 20.
Remek ötlet volt társítani a Kós Károly Emlék- és Teljesítménytúrákat (az idei a 15.) a Kolozsvári Magyar Napokkal (az idei a 9.). A túrázó saját maga – gyalog vagy kerékpárral – köti össze Kolozsvárt Kalotaszeg egyik legidilibb részével, és úgy kimerül közben, hogy teljesen feldobva érkezik vissza a KMN programkavalkádjába.
A Kós Károly kiírásoknál a szervező EKE – Kolozsvár 1891 a távokkal jól különválasztja az emlék- és a teljesítménytúrákat: 10, két 25 és egy 55 kilométeres gyalogtúrára, illetve 25, 35, 40 és 60 km-es kerékpártúrákra lehetett nevezni. Idén 108-an neveztek be a gyalogtúrákra, közülük 18-an az 55 km-es változatra (ahova szerintem már nevezni is nagy merészség), de a két 25-ös volt a legnépszerűbb 25, illetve 46 indulóval. A legtöbb, 52 bringás a leghosszabb, 60 km-es távra nevezett, 40 km-en tízen, 35 km-en négyen, 25 km-en heten akartak tekerni.
A brutális változat, az 55 km-es gyalog-, illetve a 60 km-es kerékpártúra Kós Károly három építészeti alkotását kötötte össze: a kolozsvári Kakasos templomot a sztánai állomás közelében lévő Varjúvárral és a vele szinte szomszédos Szentimrei-villával. Akik ezt a két távot választották, azok a Törökvágáson, a Hója erdő előtt láttak utoljára aszfaltot – írom azoknak, akik szerint 60 km bringán nem nagy táv. Mert 60 km erdőben, dombokon, völgyeken át, összesen 1789 méteres szintemelkedéssel épp hogy túratáv: szinte már versenytáv. A 40 km-es offroad távra benevezettek sem panaszkodtak, hogy nem szenvedtek eleget.
Ezek mellett a tíz kilométeres gyalogos és a 25 km-es bringás táv vezetett még végig a természetben, a 25-ös gyalogos és a 35 km-es kerékpáros távon Sztánát és a környező falvakat lehetett bejárni. A vonzó kultúrális kínálat miatt választottuk pár baráttal az idén először kiírt, Sztána faluból induló 35 km-es távot bringán. De hogy ne legyen kilométerhiányunk, Kolozsvárról szintén bringán tekertünk ki Sztánára.
Nem mindenhol éreztük ezt ihletett választásnak, bár a végén több mint száz kilométer és 1500 méter szintemelkedés jött össze. Aszfalton prímán haladtunk Egeresig, és míg lazán kikészített egy 3 km-nyi, néhol köves emelkedő Nagypetri irányába, a bő 4 km-es lesiklás a faluig bőven kárpótolt. Aztán a meredek, bringázhatatlanul köves út, pontosabban az azon való mászás Nagypetriből fel Kispetribe már minden lendületünket felmorzsolta. És Kispetriből még ki kellett másznunk a rajthoz Sztánára, ahova jól elkésve és teljesen kikészülve érkeztünk meg.
Onnan viszont a 35-ös táv szinte minden kilométere ajándék volt. Vissza Kispetribe még szenvedtünk kicsit, ereszkedve is jól szétrázott a mezei út, de az ottani református templom maga volt a felüdülés. Kár, hogy az 1700-as években készült famennyezetét és karzatát már bő száz éve nem itt, hanem Budapesten lehet megnézni, jelenleg a Néprajzi Múzeumban. Maga a falu kicsi és gyönyörű, sok a régi ház díszes fadekorációval és kőkerítéssel vagy anélkül, és a templom mellett kalotaszegi varrottast készítő, hagyományosan öltözött néni sem a mi kedvünkért odatett dekoráció volt. Hanem a túra egyik személyes csúcspontja.
Váratlan adrenalinlöketet adott, hogy a szervezők egyik autója áthajtott egyikünk elfektetett bringáján, de szerencsére csak a sárhányó görbült meg a hátsó keréken, amit sűrű bocsi-bocsikkal és pusztakézzel azonnal helyre is hajlítottak.
Innen Váralmásig, majd Farnasig és Zsobokig vezető megyei út tiszta élvezet. Idilli táj dombokkal, erdőkkel, rétekkel, az egy- (ritkán két)sávos utakon szinte hibátlan még az aszfalt. És pihentető – így az almási várhoz vezető köves út is belefért még az erőnkbe, sőt Váralmáson még egy defekt is.
Farnason az EKE a nagyon régi református templom mellett helyezte el a túra ellenőrző pontját, és nagyon jól tette még így is, hogy délután már csak kívülről tudtuk megnézni. A kis templom melletti, fából készült harangláb igyekezett kárpótolni a templombelsőt.
Zsobokra már jelentősen kifulladva érkeztünk meg, így innen a legerősebb emlék a sok finom csörögefánk marad és a vágy, hogy egyszer visszatérjünk ide és Farnasra. Meg a szomorú, de racionális döntés, hogy csak ketten mennek neki a Riszeg-tetőnek, ketten kihagyjuk az extra 6 km-t és a 344 méter szintemelkedést, és ennek mintegy kétharmadával kimászunk a célhoz, a sztánai vasúti megálló közelében lévő Szentimrei-villához. Ahol kiderült, nem csak mi hagytuk ki a Kós-túráknak ezt a legdurvább szakaszát.
A most Riszeg Vendégház néven bérelhető Szentimrei-villa volt a cél a Kós-túra mindegyik távján, és itt szembesültünk a szervezői munka teljes volumenével is.
Az előkészítéssel már a túrakalauz olvasgatása közben, ahol fotókkal, térképekkel és leírásokkal igazít útba az Erdélyi Kárpát Egyesület kolozsvári szervezete. Menet közben a festés és szalagok jelezték nemcsak az ösvényt, hanem hogy ezt már előttünk végigjárták, ki-, le- és felmérték, az ellenőrző pontokon pedig öntötték belénk az erőt és a vizet.
A Szentimrei-villánál a puliszkavacsora mellett láttuk, hogy az EKE senkit nem hagy magára, az önkéntesek térerőhiányos terepen is telefonálgattak, hogy mindenkit elérjenek vagy egy ellenőrző pontnál, vagy már hazafele, ha értesítés nélkül szállt ki a túráról. Ennél a puliszkafőzés és mosogatás jóval stresszmentesebb meló.
Vacsora után senkinek nem esett jól felállni a fűből, főleg nem a pár km-es kaptató a Csiga-dombon át az E60-as főúton várakozó buszhoz, de ennek is megvolt a jutalma: másfél km-es, zseniális ereszkedés a hirtelen kitáguló, körösfői tájban, tükörsima aszfalton, bele a napnyugtába. Ezért a katarktikus befejezésért külön emeljük a kalapunkat, illetve a bringás sisakunkat.
