Jókai-teljesítménytúrák savanyúságos tálkákkal és szivárvánnyal a Székelykőn
2021. május 24.
Szerző: Kismihály Boglárka
Ez a rövid beszámoló az elvárásokkal ellentétben most nem arról fog szólni, hogy ki volt a legfiatalabb és legidősebb túrázó, hányan vettek részt a különböző változatokon, hány tányér gulyás fogyott el a célban és hányan késték le az ellenőrzőpontok nyitvatartását. Helyette a kialvatlan éjszakákról, az utolsó 100 méterben történő drukkról, a túra előtti héten minket bombázó telefonhívásokról, az emberfeletti munkáról, a kihívások spontán megoldásáról, önkénteseink talpraesettségéről, végezetül pedig a Székelykőn landolt savanyúságos tálkákról.
Szombat este, amikor a túrázókat szállító utolsó busz is elindult Torockóról vissza Kolozsvárra, végre sikerült fellélegeznem és kifújnom az elmúlt hetekben felgyülemlő stresszadagot, amelynek nagy része lespórolható lett volna jobb időmenedzsmenttel. Mielőtt viszont a kritikusok felemelnék szemöldöküket és elkezdenének sopánkodni, hogy miért kellett ismét minden teendőt az utolsó percre hagyni, mentségünkre szóljon, hogy számos feladat csak a regisztráció lezárása után végezhető el. Természetesen ezen felül maradtak olyan másoknak talán jelentéktelennek tűnő apróságok is, amelyek szintén az utolsó hétre halasztódtak, így minden határidő legalább egy nappal eltolódott. Meglepő módon a fáradtság és kialvatlanság ellenére óriási eufória-löket járta át testemet a távozó busz láttán, hiszen minden aggodalmunk és félelmünk ellenére a túra szinte tökéletesen zárult törött csont és mentőakció nélkül. Ennél többet nem is kívánhat egy szervező. A hálát pedig csak fokozta a szombatra elrendeltetett gyönyörű idő (a Székelykő ellenőrzőpontot sújtó jégesőt leszámítva) és önkénteseink profizmusa, akik nélkül képtelenség lett volna lebonyolítani a nagyjából 500 fős rendezvényünket. Szeretném mindnyájukat külön-külön megemlíteni, ám hatvan személy neve nagyon hamar megtöltené az újság hasábjait.
A túra hetén pörgött az élet irodánkban: e-mailváltások, telefoncsörgés, listák, egyeztetések, nyomtatványok, indítócsomagok pakolása, energiapótlók vásárlása, váratlan kihívások megoldása, és mintha ennyi nem lett volna elég, még a pénteki hajszában is felhívtak páran, hogy lehetne-e jelentkezni a szombati túrára. (Hadd említsem meg zárójelben, hogy már napokkal azelőtt, vasárnap le kellett zárnunk a regisztrációt a létszámkorlát elérése miatt, és világosan kiírtuk a weboldalra, hogy beteltek a helyek.) A csajokkal már csak nevetni tudtunk kétségbeesésünkben, amikor egy újabb delikvens hívott telefonon, vagy írt e-mailt, hogy lemaradt a regisztrációról, de nagyon szeretne részt venni. A követkő kérdés pedig minden esetben így szólt: Azért mi is részt vehetünk túrán kívül, ugye? Ennek az lett a végeredménye, hogy több tucatnyi túrázó „nem hivatalosan” járta le a Jókai valamelyik útvonalát. Éppen ezért nehéz lenne felbecsülni a résztvevők tényleges létszámát, hiszen a nem bejelentkezettekről nincsenek adataink.
Szombat hajnalban három óra alvás után már csak arra tudtam gondolni, hogy egyik túrázónak se essen baja, minden egyéb probléma pedig könnyen orvosolható egy kis leleményességgel és spontaneitással. Ügyes önkénteseink végig tartották bennünk a lelket és nekik köszönhetően gördülékenyen ment az ellenőrzőpontok működtetése. Miközben a kerékpárosok elindítása után autónkkal Torockó felé haladtunk, arra gondoltam, hogy a legtökéletesebb megtervezés esetén is csúsznak be váratlan helyzetek, így ideje magunkra ölteni a problémamegoldás köpenyét és felkészülni minden eshetőségre.
Voltak, akik szombat reggel gondolták meg magukat, hogy inkább más túraváltozaton indulnának, mások elfelejtettek szólni, hogy mégsem vesznek részt, egyesek túra közben feladták, de a szervezők értesítését nem tartották fontosnak, így még este nyolc óra után is üldöztük az embereket telefonon – mert senkit sem hagyunk hátra. A buszos logisztika is spontánul alakult, hiszen a helyszínen derült ki, milyen ütemben telnek meg a járművek, mikor és hova indíthatjuk a következőt, közben a telefonjelet is vadásztuk, hogy egyeztetni tudjunk a sofőrökkel, így nem kis türelemre volt szükség mindenki részéről. Végezetül a felgyülemlett adrenalinnak és ügyes önkénteseink leleményességének köszönhetően minden problémát sikerült megoldanunk, az eső is elállt és gyönyörű szivárvány jelent meg a Székelykő felett mintegy isteni jelként. S hogy mi lett a nyomtalanul eltűnt savanyúságos tálkák sorsa, ami után egész nap nyomoztunk Erdély-szerte Kolozsvártól Torockóig? Este 10 óra felé, amikor az eufóriától megrészegedve visszaértünk várfalvi bázisunkhoz, a többiek nevetéstől könnyes szemmel mesélték el, hogy a gyors pakolás közben véletlenül bekerültek a CERT Transilvaniás srác, Kiwi terepjárójába, amivel a pontbírókat kellett felszállítani a nyeregbe, így Torockó és Várfalva helyett a Székelykőn landoltak az átlátszó tároló dobozban lévő tálkák. Mert a Jókain még a tálak is túrázni szeretnének… A gulyás pedig savanyúság nélkül is teljes sikert aratott.
