Megtizedelte az eső a Vasvári Pál Emlék- és Teljesítménytúra bringásait
2021. július 06.
Szerző: Kiss Olivér
Amikor szombaton hajnali 5 óra 40 perckor felébresztett az okostelefonom, zuhogott az eső. Kinéztem az ablakon: az égen nehéz felhők lógtak, nyúzott testükből csak úgy ontották a csapadékot. A Facebook-beszélgetésben 6 óra 1 perckor Boti törte meg a csendet: „Jó reggelt, mit csináljunk?” Kezdődött a huzavona, mindenki az időjárás-előrejelzést kémlelte. Írtam, a Gyaluban kialakított rajtig azért csak elmennék (az előrajt a Kolozsvári Rádiónál volt kialakítva – szerk. megj.), hogy ázzak át teljesen, s menjen el a kedvem a folytatástól.
Reménykedtem, hogy minden benevezett bringásban erősen dolgozik a tenni akarás vágya, s az új koronavírus megjelenése és villámgyors terjedése miatt kialakult világjárvány, valamint a hatóságok által bevezetett megszorító intézkedések következtében tavaly eltörölt megmérettetés után a rendkívül kedvezőtlen időjárási viszonyok ellenére senki sem hátrál meg. Gyors zuhany, felpattanok a biciklire, ázok. Az eső miatt nem az épület előtt, hanem a Kolozsvári Rádió recepciója közelében kialakított előrajtnál Sebe Klára Csilla, Pethő Adél és Virág Péter gyorsan és professzionálisan lebonyolítja az ügyintézést. Érkeznek a haverek, barátok, tanakodunk, mi a fenét csináljuk… Az általam a kiemelkedő bringás teljesítményeiért csodált és nagyra becsült Mátis Anikó azt mondja, el sem indul. Ez súlyos, gondolom, akkor én Gyaluig sem jutok el…
A sapkás, a kalapos és a zsenge bajszú
Mégis, mindenki derűsen tekint a helyzetre: induljunk el, lesz valahogy, legrosszabb esetben visszafordulunk. Adott pillanatban Vadászi Zsolt barátom amolyan bátorításként azt mondja: ismerősétől hallotta az esőben való biciklizéssel kapcsolatos mondást, amely szerint ilyen körülmények között folytatni vitézség, indulni hülyeség…
Gyaluig végig ver az eső. A Kolozsvártól mintegy 20 kilométerre lévő településig az országúttal párhuzamos terelőúton vezet az útvonal. Tekerés közben egy sapkás fiatalemberre lettem figyelmes. Úristen, gondoltam, talán tud valamit, lehet, az 1200 méter magasan lévő mócvidéki Havasnagyfaluban (Mărişel) dara vagy havazás vár ránk. Még szerencse – gondolom –, hogy betettem a sísapkámat, arra gondolva, a hosszú és sebes ereszkedésnél jól fog majd… A gyalui rajnál már át voltam ázva, fölösleges lett volna feltennem a pelerint. Ott a sapkás bringázó fiatalember is, mellette egy kalapos és egy zsenge bajszos – hárman tekernek. Velük talált a ritmus (profi, edzett barátaim, ismerőseim jól megelőztek), hozzájuk szegődtem hát. A gyalui és a tarnicai vízgyűjtő gát mentén végig ver az eső, a trió hol előttem, hol pedig mögöttem haladt. Adott pillanatban egy félkezű teljesítménytúrázóra lettem figyelmes: először azt hittem, rosszul látok az esőben. Kitartóan tekert, csak az egyik lejtőn előztem meg, ahol óvatosan ereszkedett. Ám a következő emelkedőn végleg elhagyott.
Libál András és a forró tea
A havasnagyfalui elágazásig feltekerve bőven volt időm elgondolkodni az élet(em) értelmén, célján, a rövid-, közép- és hosszú távú elképzeléseimen, terveimen. Reméltem, a meniszkusz-szakadás miatt megműtött egyik, a meniszkusz-repedés miatt nemrég mágneses rezonancia vizsgálatnak alávetett másik térdem sem dobja be a törölközőt. Végtelennek tűnt az emelkedő, aztán feltűnt az Urák Judit „vezette” ellenőrző pont. Banán, alma, nápolyi szelet stb. A fáradtság, a hideg miatt csupán egy almát fogyasztottam el. Tudtam, a neheze csak most következik. Jeleztem is a sapkás-kalapos-bajszos triónak: a Funtineli-tetőn található következő ellenőrző pontig készüljenek fel hármas megpróbáltatásra. Előbb jön az úgynevezett „killing me softly” (ölj meg gyöngéden), majd a kill me now („ölj meg most”) következik, aztán pedig a „kill me anyhow” (ölj meg akárhogy) szakasz lesz a végső. Kezdett jobban esni, felvettem a pelerint. Tudtam, a meredek emelkedők miatt innen még lassabban haladok tovább, s valamennyire véd az eső ellen, ráadásul a fizikai erőfeszítés miatt a testem által kibocsátott hő „benntartásával” még fűt is. Tekertem, tekertem, tekertem, s folyamatosan a George Bacovia által írt Plumb (Ólom) című vers járt a fejemben. Nehéznek éreztem a biciklit, s mintha ólomból lettek volna az esőcseppek, csak úgy kopogtak a bukósisakomon. Libál Andrással a havasnagyfalui elágazásnál találkoztam először, aztán az utcai terepjárójával mintha folyamatosan engem követett volna. Mihelyt kisebb felhőszakadás volt, s néhány túratársat megláttam behúzódva egy fa alá, kiderült, miért. „Jómagam belázasodtam, ne aggódj, a gyorsteszt eredménye alapján nem koronavírus, s nem tudtam részt venni, ám elbolondítottam három embert, felelősséget érzek irántuk, ezért gépkocsival követem őket” – mondja éppen akkor, amikor az általa felajánlott forró teából iszom.
Feladom, újrakezdem – leesik a koronám
Kitekerünk a legnehezebb részeken, elérkezünk az út jobb oldalán lévő első havasnagyfalui kocsmáig. Kellemetlen, de a Vasvári-túrán Avram Iancuról elnevezett itókát iszok… Pepsivel. Kell a sok cukor, ám a román nemzeti hősről elnevezett likőr helyett mégis más borpárlatot kellett volna vásárolnom… Odakint eső, köd. Két barátságos túratárs feladja. Ötven körüliek lehetnek, számukra ez így nem buli – mondják –, felhívták a haverüket, jön értük. Megkérdezem: hány láda sörért vinnének engem és a biciklimet haza? Mosolyognak. A speciális huzat ellenére (köszönöm, Anikó és Levente!) beázott kis hátizsákomban semmi sem teljesen száraz, ám az 1996-ban Hollandiában kapott melegítő és vízálló nadrág még használható: odaadom őket egy hölgynek és egy fiatalembernek, ők még legalább a 40 percnyire lévő Funtineli-tetőn kialakított ellenőrzőpontig el akarnak menni.
Felkerül a bringám a biciklitartóra; ködös, esős, nedves tájon haladunk át. Látom, a trió az ellenőrzőpontnál majszolja a szendvicseket. Állítólag a tetőn 6 Celsius fok volt a hőérzet… Aztán láss csodát: valamennyire elállt az eső, ezért úgy döntök, a bélesi tó partján található Vasvári Pál Emlékhelynél kialakított hármas számú ellenőrzőpontnál kiszállok, s folytatom a tekerést. Szerencsére az ellenőrző pontnál szolgálatot teljesítő Kovács Katalin vastag kiskabátot kölcsönöz, a hosszú és sebes ereszkedés egy felüdülés. Egy mélyebb gödör megteszi a hatását: leesik a fogamról a korona. A szó szoros értelmében, szinte otthagytam a fogamat…Jósikafalva (Beliş) községben hosszú ideig a 73 éves Szilágyi P. Andrással (Bandi) tekerünk, a Kalotaszenkirály előtti kocsmánál viszont elválunk: én még maradok, ő siet, ne kapja el ismét az eső. A kalotaszegi településen kialakított utolsó ellenőrzőpontnál sokan nevetnek azon, hogyan „hagytam ott a fogamat”, de nincs idő derülni, még van a körösfői célig.Előtte viszont egyik bringás társammal betérünk Péntek Ferenchez egy pohár pálinkára, meghív. Az első pohárkával a sikerre iszunk. Ferenc elmeséli, ereszkedés közben elrobbant a belsője, szerencsére, semmi baja nem esett. A másodikat ennek örömére fogyasszuk el. A harmadik is legurul, de már nem emlékszem, mit ünnepeltünk vele. A célnál kevés időt töltök, nem akarom lekésni a Vasvári-kopjafánál szervezett hagyományos megemlékezést, amelyet a nagyidő közeledte gyorsít fel. A kultúrházban az Ádám Gábor kondérjából merített paszulyleves a valaha evett legfinomabb. Legurítok még egy sört mielőtt Urák István hazaszállít, otthon veszem észre, hogy valahol Körösfőn felejtettem a bukósisakomat…
A Kismihály Boglárka szervezőtől származó statisztikai adatok szerint idén összesen hatvanan regisztráltak, belőlük hárman lemondták, így ötvenhét kerékpáros maradt, belőlük húszan nem jelentek meg szombat reggel. Harmincheten megjelentek ugyan a rajtnál, de hatan nem indultak el vagy autóból kísérték a társaikat, a túrán tehát harmincegy bringás vett részt. A körösfői célnál csupán húszan pecsételtették le igazolólapjaikat. A legidősebb résztvevő Szilágyi P. András (Bandi) volt, aki egy hónap híján 74 éves. Ő eddig minden kerékpártúrán részt vett, ez volt neki a huszadik, úgyhogy külön elismerés jár a teljesítményéért. Másfelől a legfiatalabb résztvevő a 24 éves Lengyel Károly volt.
