Mégsem „sikerült” kifutni a szintidőből a 27 kilométeres távon
2019. augusztus 24.
Szerző: Kiss Olivér
Miközben alkalmi segítőim, a Zsobokon nyaraló, de bánffyhunyadi illetőségű két kisfiú, Bálint és Milán vasárnap délután egymással versenyezve, biciklizve távolítják el az önkéntesek által a Kós Károly Emlék- és Teljesítménytúra tizenhét szakaszának nyomvonalára a rendezvény előtt kihelyezett jelzőszalagokat, visszatekintek a kalotaszegi falura: milyen huncutul ölelik körbe a dombok a templomot s a házakat. Szombaton az előbbi mellett levő tanácsteremben fogyasztottuk el a finom zsíros kenyeret és a fánkot, miután igazolólapunkba Kismihály Boglárka és társai beírták az érkezési időt, s beragasztották a túra teljesítését jelző öntapadóst.
Branea Róbert felelős szervezőnek és csapatának köszönhetően idén az eddigi legváltozatosabb teljesítménytúrán lehetett részt venni: fizikai erőnlét, gyakorlat és a teljesítménytúra előtti edzés alapján 11, 17, 19, 22, 24, 27, 53 és 59 kilométer közül lehetett válogatni. Természetesen idén is volt kerékpáros verziója is a teljesítménytúrának, ez esetben 62, 53, 36, 33, 28, 25 és 18 kilométeres táv között választhattak az érdeklődök. A szervezőktől utólag megtudtuk: idén összesen 191 résztvevő nevezett be a teljesítménytúrákra, ebből 118 férfi és 73 nő. A legfiatalabb a 3 éves Fodor Viola, a legtapasztaltabb pedig a 66 éves Boér Imre György volt. Csapatunknak a 27 kilométeres gyalogos változatra esett a választása. Röviddel kilenc óra után indultunk a sztánai vasútállomásról. Nyoma sincs a Kalotaszegi Madonnának, Sárdy János sincs már itt, bár a vasúti közlekedés szinte ugyanúgy zajlik, mint az 1940-es években: a Kolozsvárt Nagyváraddal összekötő szakaszt még mindig nem villamosították, gázolajat használó mozdonyok által húzott szerelvények pöfékelnek továbbra is végig, szennyezve az egyébként tiszta levegőt.
Friss víz a palackokba
Kilenckor rajtolunk, de a Szabadság hírportál számára történő fotózás és a videózás miatt valójában csak negyed órával később hagyjuk el az állomás területét. Branea Róbert felelős szervező fel-alá futkos a vasúti átkelőnél, intézkedik, mint mindig… A vasúti sínek elhagyása után a szekérutat választom, itt megyünk mindig De Martin Lajos paripáival a sztánai farsang keretében szervezett lovas felvonulásra. Kiderül, rosszul tettem: fel kellett volna mennem a domb tetejére, ahonnan már szépen kivehető a Csepán-dombon álló Almási-vár romja, amely még így is tiszteletet és elismerést követelően magaslik ki a fatengerből. A sztánai református templomnál kialakított ellenőrző pontnál Ádám Gábor volt KMDSZ-elnök, az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontjának programvezetője majdhogynem flörtölve helyezi el a bélyegzőt a hölgyek igazolólapjába, kedélyesen mosolyog is nekik, friss vizet tölt a pillepalackokba.
Hímző nénik: há maguk hová mennek?
Innen már kőhajításnyira van Kispetri, csak egy patak által létrehozott mocsaras részen haladunk át körülményesebben, majd a templomot látjuk meg először, s reméljük, hogy mellette üzlet vagy kocsma is van – hűsöljünk picikét. Feledem a sört: lenyűgöz a magas templomtorony látványa, kérjük a bélyegzőt, de azért még benézek az Isten házába, majd megyünk is tovább az egyik ház előtt hímző helybéli nénik csodálkozására. „Hát maguk honnan indultak?” – kérdezi meglepődve, pedig általában afelől szoktak érdeklődni, hova megy az emberfia. Elmondom. Szerencsére nem a szokásos „ezek a mai fiatalok” klasszikus megjegyzést kapom válaszul, hanem elismerő szavakat. Alig három perccel később üzletbe botlunk, igazi szocreál élmény, 1989 előtti korrajz: teljesen vagy jó esetben csak félig üres polcok, amelyeken árván ül a porcukor, a dobozos só, de akad burgonyaszirom és Vegeta is. Az elárusító nő ugyanúgy csodálkozik jelenlétünkön, mint mi azon, amit látunk. A helyi gazdaság támogatása érdekében egyikünk… csipszet vásárol. Szerencsénk van, az órarend szerint az „igen változatos” árukínálattal rendelkező kereskedelmi egység csupán hétfőn, szerdán és szombaton 8–11 óra között tart nyitva…
Eltévedés, mert otthon maradt a GPS
Aszfalton haladunk tovább, unalmas ez a szakasz. Előkerül a napkrém, Cziple Csaba a gyerekeknek valóból kap – 50-es faktorú, mintha a Szaharában lennénk. Kitett szakasz következik, el is tévedünk az aszfaltra festett derékszögű nyíl miatt, előkerülnek az okostelefonok, hirtelen buzgón olvassuk a túraleírást. Ekkor bosszant a legjobban, hogy otthon felejtettem a GPS készülékemet, amelyre időben és gondosan lementettem a digitális nyomvonalat… Az Almási-vár előtti homoksziklás nyeregben – amelyen Lajos lovai is elcsodálkoznak, amikor erre járunk velük –, nyoma sincs Pál országbírónak, pedig az egyik apuka a tatárjáráskor szerzett honvédelmi érdemeiért IV. Béla király által honorált férfiről mesél bukósisakos kisfiának: itt már biciklisekkel is találkozunk. A papa a kővár felépítésének történetét is elmondja, de a végét már nem hallgatom meg, hisz Sallai Emese siettet: gyertek, kifutunk a szintidőből. Igaza van, ide is tíz perccel zárás előtt érkeztünk… Igyekszem ellenállni a teljesítménytúra diktálta szintidő teljesítése kényszerének és nyomásának: számomra élmény és nem pedig teljesítmény ez a szép séta. Barátok, ismerősök vesznek körül, kiváló az idő, miért rohanni?
Előkerül a ragtapasz
Zsobok előtt hosszú, az elején meredek szakasz vezet az erdőben, itt előkerül a ragtapasz is: bár Sallai Zsolt már többször szaladt vele, mégis felsérti a lábát a sportcipő. A pihenőhelyen megvárom a csapatot, Bianka lassabban halad. Tanulság: túra előtt edzeni fogunk. Zsobok rettenetesen kellemes meglepetés: a takaros házak, a villanyoszlopokra rögzített virágok szép látványt nyújtanak. Lenyűgöz a parókia gyűlésterme is, valahogy nem illik a zsíros kenyér és a lekvár a falon levő gyönyörű festményekhez, a porcelán dísztányérokhoz, a kalotaszegi varrottasokhoz. Örvendek, hogy ilyen szép helyen étkezhetem, ám kint egy asztalon is megfelelt volna.
A túra legnehezebb része kétségkívül a Riszeg-tetőre történő kapaszkodó. A zsoboki vasútállomás után el is hagyjuk Szilágy megyét, ám ettől egyikünk sem szomorú. Az útszéli szeder láttán viszont annál boldogabbak vagyunk: szintidő ide vagy oda, nekiesünk a rózsafélék családjának Rosoideae alcsaládjába tartozó növénynemzetségnek. Az odébb található itató vizéből csak én iszom, a többiek attól tartanak, hasmars lesz belőle... Aztán az elmúlt hetekben-hónapokban elfogyasztott sok sör, miccs és tarja jut eszünkbe azon biciklisek társaságában, akikkel együtt küzdünk meg a Riszeg-tetőre vezető kaptatón. Az utolsó ellenőrző pontnál Venczel Enikő és szervezőtársa nem mondja, de tudjuk: kifutottunk a szintidőből. De mégsem! 16:30-at jegyeznek be az igazolólapba, a sátorbontás viszont csak 17 órakor van!
Sebaj, jövőre másképp lesz!
A piros turistajelzésen a Riszeg-tetőről a Szentimrei-ház irányába lefele haladva a 2013-as Kós-túrán (Kolozsvár – Sztána, 52 kilométer) elhelyezett geoládám állapotát is megvizsgáljuk: jó kondiban van, várja a megtalálókat ugyanúgy, mint a Szabó Zsolt és családja tulajdonában levő Szentimrei-villa kapujánál levő. Mindkettő szervesen kapcsolódik a teljesítménytúrához, anno annak kapcsán és apropójára voltak elrejtve… A célnál nagyon vidám a hangulat: tele biciklikkel, gyerekekkel, bukósisakokkal. Szélyes Levente, a Codespring tulajdonosának fülig ér a szája: nagyon büszke a sportoló lányaira. A 10 éves Villő 25 kilométert biciklizett, a 13 éves Panni pedig 36 kilométeren át tekert. Van sör és a Szentimrei Alapítványnak (Szász Csilla és Szabó Zsolt) köszönhetően puliszka is, ám sajnos sokaknak sietniük kell, megy a vonat… Hiányérzetem van: nagyon hamar lejárt a túra, teljesítettük ugyan a szintidőt, de élményekben, kalandokban szegényebb volt, mint amikor ráérősen, sokat traccsolva és ismerkedve tettük meg a kijelölt útvonalat. Sebaj, jövőre másképp lesz!
