Békésen és küzdelmesen - a Jókai emlék- és teljesítménytúráról
2018. május 16. / Szabadság
Jókai Mór a valóságból táplálkozó képzelet igazi mesterírnoka volt. Köztudott, hogy még a grafomániások számára is elképesztő termékenységgel alkotott ̶ de arra biztos nem gondolt, hogy a kolozsvári Erdélyi Kárpát-Egyesület 1998-ban, az 1848-as forradalom 150. évfordulója alkalmából Kolozsvár és Torockó között az ő nevével fémjelzett gyalogos emlék- és teljesítménytúrát szervez. (Kocsis Tünde írása)
A teljesítménytúrák mindig az emberi határokat feszegetik. Ki mennyire ismeri magát? Mire vállalkozik? A kitűzött célt reálisan felmérte vagy túlbecsülte önmagát, teljesítő- és állóképességét? A túra nyomán megerősödött öntudattal, önbizalommal keresi az új kihívásokat, avagy kénytelen belátni és elfogadni korlátait?
A három éve kerékpáros résszel bővült Jókai emlék- és teljesítménytúrának idén a huszonegyedik kiadása valósult meg. A gyalogosok részére 10, 17, 30 illetve 55 km táv volt kijelölve, a kerékpárosok a 62 vagy a 85 km között választhattak.
Jókai Mór maga is az 1891-ben alakult EKE tagja volt, és előszeretettel járt Erdélybe, székely származású felesége, Laborfalvi Róza színésznő hatására is. Az író-politikus 1876 augusztusában egyedül utazott Erdélybe, hogy Egy az Isten című regényéhez adatokat és inspirációt gyűjtsön. Kolozsváron a Nemzeti Szállóban (későbbi nevén New York szálló) hált meg – nem véletlen hát, hogy a mai Napoca nevű utcát a magyar közösség Jókai utcaként ismeri. A három erdélyi nap alatt az író magába szívta a torockói és torockószentgyörgyi tájat, történelmet, de még az ott élő emberek is hatással voltak rá. Utolsó napját Szinden és a Tordai-hasadékban töltötte, a roved utazás részletei pedig vissza-visszaköszönnek 1877-ben megjelent regényében.
A 30 km-es gyalogos túrára vállalkoztam – illetve, nem is tudtam mire vállalkozom. Természetjárásaimban a teljesítmény inkább mint szükséges erőkifejtés volt jelen, az, hogy hány kilométer és mennyi idő alatt − kevésbé érdekelt. A 30-as gyalogtúra Szindről indult, első megállója a Tordai hasadékon túl volt, majd a Kápolnás-tető, azután a Curmătura-nyereg, utána pedig a várfalvai majd a székelykői ellenőrző pontok után kellett megérkezni Torockóra.
Túratársaim még Kolozsváron, a Széchenyi-téren, buszvárás közben körvonalazódtak. Együtt-haladási szerződést ugyan nem kötöttünk, de érdemes volt azért is az ismerősökre hagyatkozni, mert többen már másodjára vállalkoztak a túrára − tudásuk az alaposan megírt, praktikusan megszerkesztett túrakalauz használatát is nélkülözhetővé tette.
A teljesítménytúra jelleg akkor villant meg bennem elsőízben, amikor Szindről kiérve megálltam az útszéli virágok lefényképezésére: a túratársak közben jól elhúztak, úgyhogy utolérésük igazi teljesítménynek bizonyult a szememben – úgyhogy, bár nem mondtam le róla, igen serényre, amolyan kínai kattintgatósra fogtam a további fényképezést. A teljesítményjelleget erősítette a viszonylag gyors iram is; nem szoktam a túratársak lábát méregetni, de most kissé fancsalian állapítottam meg magamban, hogy hosszabb lábakkal gyorsabban fogy az út. Szind és a Tordai-hasadék között már számos virág rabul ejtett. A lila kaszanyűg bükköny (Vicia cracca) és az orvosi veronica (Veronica officinalis) után nem győztem betelni az árvalányhaj (Stipa) könnyed kecsességével. A Tordai-hasadékban a szikla és patak látványos együttélését pedig a mezei gólyaorr (Geranium pretense), az erdei szamóca (Fragaria vesca), a libapimpó (Potentilla anseria), a barátszegfű (Dianthus carthusianorum), mindenféle boglárkák, bogárkák és lepkék, köztök hajnalpír és fehércsíkú szerecsen tarkították, nem csoda hát, hogy néhol csak elmaradoztam a társaktól. Jókai ittjárta óta majdnem másfél évszázad eltelt, ezalatt világuralmak buktak meg, embermilliók lettek erőszak áldozatai, technikai találmányok sora cikázik az égen, de az emberek nagyratörő és kicsinyes vágyaikkal mitsem változtak... Miről beszél hát a Tordai-hasadék sajátos élővilágával? Vajon nem ugyanarról a világteremtő és -alakító erőről zengedez állhatatos változatossággal nekem is, mint egykor Jókainak?
Ilyen gondolatok társaságában értem ki a Hesdát-patak melletti ellenőrzőpontra, ahol az volt az érzésem, hogy ez nem is a Tordai-hasadék volt, hiszen jóval rövidebb, mint én ismerem, ilyen gyorsan nem is lehet átmenni rajta. Nyilván tévedtem: lehet. Majd megnyugodtam, hogy eddig minden rendben: útirány, energia, nyitottság és jókedv. Örömmel nyugtáztam azt is, hogy az ellenőrzőpont, amolyan láblógatós, nyugis, kajálós hely, ott vannak a hosszabb lábúak is, szóval mindenki, aki számít…
Átmentünk a patakon − mögöttem egy 60-70 közötti bácsi épp mindkét lábával belecsúszott, de sebaj; a végén hamarabb volt Torockón mint én −, majd jött az első és legmeredekebb emelkedő egy erdőn át. A Kápolnás-tető és a Curmătura-nyereg között nagyrészt egy fennsíkon vezetett az út – olykor igazi sziklás-akadálypálya, amolyan sziklával hintett aknamező terült előttünk, de a távoli hegyek és faluringató völgyek látványa messze kárpótolt egy-egy félrelépésért, sziklábavágott, sajgó lábujjért. Ezen a szakaszon a kakukkfű (Thymus) és a napraforgó és színváltó kutyatej (Euphorbia helioscopia, Euphorbia epithymoides) volt az uralkodó, de a sárga szarvaskerep (Lotus corniculatus) is nagy számban virult. Egy hosszú, kellemesen árnyékos, erdős rész következett beszélgetésekkel, nagyezerjófűvel (Dictamnus albus) és zöld hátú gyíkocskával a földút mentén. Kiérve az erdőből egy ház tövében üdítő forrásvíz hűsített, útra kelve pedig bodzavirágok hulltak az út menti fákról, illatuk az Aranyos folyó hídjáig kísért, hogy aztán szántóföldek között érkezzünk meg a zsíroskenyérrel is kecsegtető Várfalvára. A 17 km-esek itt megálltak, a 30-asok pedig nekivágtak a hosszan emelkedő, utolsó előtti szakasznak. Bár emelkedő volt, az öt fős társaságom olyan meglepő tempóban haladt, hogy meg is fogalmaztuk: a testünk mintha önálló életre kelt volna, a kar, a láb magától adná a ritmust, mintha minden könnyedebb lenne és levedlenénk fizikai korlátainkat. A fehér-piros útjelző szalagokkal gondviselt úton így érkeztünk meg a Székelykőre. Lencsevégem a parlagi madárhúrt (Cerastium arvense) és a réti iszalagot (Clematis integrifolia) örökítette meg, de sikerérzéstől duzzadó csoportkép is készült, hiszen még csak két kilométer választott el a cél gulyással és savanyúkáposztával ízes Kánaánjától. Az ám, csakhogy az a kettő! Az bizony olyan meredek volt, hogy az amúgy már elfáradt testeket igazi megadásra készítette. A kőfolyások miatt is veszélyes ereszkedőn a térdek rogyadoztak, a talpak sajogtak, a hátizsák is most kezdte kínozni a vállat, nem is egy olyan pontról érkezett panaszjel, amely korábban köszönte szépen, jódolgában alig lehetett tudni a létezéséről… A test és lélek között darabokra tört a béke, fájdalmakkal tűzdelve lázadoztak a porcikák, súlya lett léleknek is.
Torockón oklevéllel, kitűzővel és az áhított gúlyással a szervezők meleg fogadtatása várta az élvezetükben megtörteket. Csendes bizsergésben kanalaztam a betévőt, és egy képzeletbeli kupicával azok egészségére ittam, akik – több mint 450-en! – Jókai Mór emlékére célba értek.
Borítókép: Kiss Olivér
Mire van szükség ahhoz, hogy az ember szedje a lábát? Május 12-én, a 21. Jókai Emlék- és Teljesítménytúra 30 kilométeres távjának néhány gyalogos résztvevőjét például egy – nem túlzás – másfél méteres óriássikló motiválta, hogy gyorsabban haladjon. Egy másik résztvevő pedig bevallása szerint egy viperát látott, úgyhogy akik félnek vagy irtóznak az efféle „csúszómászóktól”, azok egy ideig mindenképpen gyorsabban szedték a lábukat... A gomolygó esőfelhők viszont ezúttal nem siettették a résztvevőket, mint más években: a verőfényes napsütés a túra végéig kitartott, ahol a szervezők gulyással várták az érkezőket. 
A XXI. Jókai Mór Emlék- és Teljesítménytúrák Várfalva utáni gyalogos és részben a biciklis szakaszának kijelzésére és az útvonal tisztítására került sor ma. A szintkülönbség, a technikai nehézségek, illetve a terep sajátosságai miatt igen nehezen és körülményesen haladt a munka… A videóriportból az is kiderül, hányan iratkoztak a különböző távokra, illetve a biciklis megmérettetésre, valamint az, mire számíthatnak azok, akik nem iratkoztak be a határidőig, de mégsem hagynák ki ezt az életre szóló élményt… 
Mindig is ki szeretted volna próbálni, milyen egy igazi biciklis vagy gyalogos túra, de sohasem mertél nekivágni egyedül? Esetleg úgy érezted, hogy neked nem menne olyan jól, s mindenki rajtad nevetne? Anne Mustoe, egy nyugdíjas iskolaigazgató története – aki számtalan kilométert tett meg kerékpárján, és több országban is járt vele anélkül, hogy a biciklikerék felfújásához értett volna –, bizonyíték arra, hogy bárki képes bármit megtenni, hiszen a túrázás (is) sokkal inkább mentális, mint fizikai folyamat. Ha még mindig bizonytalan vagy, és egy olyan túrát keresel, ahol nincs szükség tapasztalatra, de amely teljesítése egy újabb mérföldkő lehetne az életedben, akkor a május 12-ére kiírt 21. Jókai Mór Emlék- és Teljesítménytúra pont neked való! 
Huszonegyedik alkalommal lesznek Jókai Mórról elnevezett gyalogos, és harmadik alkalommal kerékpáros túrák május 12-én. Nem túlzás azt mondani, hogy a Jókai a család túrája, hiszen olyan sokszínű változatban állnak rendelkezésre a választható útvonalak, hogy a kezdők és haladó túrázók is megtalálhatják a számukra legmegfelelőbbet.
